Egy ​kabrió hasít végig a sztrádán, a kétszer megélt naplemente felé. Szökésben a tökéletesen tökéletlen páros, Tilda és Clifton, akik álnéven és igazi lúzerekként menekülnek a rendőrség elől. Így kezdődik az Erelem (eszetlen szerelem) abszurd romantikus paródia és narrációs szatíra folytatása, az Erelemkettő (duplán eszetlen szerelem).

Visszaköszön a többi eszetlenkedő: Tilda álleszbi húga, Janet, és a magányos szinglimami, Kristine, illetve a volt troll-éga, Tony, de még Russel, Janet álompasija is benéz. Azért jönnek sokadmagukkal, hogy tökéletes görbe tükröt mutassanak nekünk a gyarló, ámde megjavulásra képes és azt áhító emberiség érzelmi állapotáról.

És persze tovább bosszantja egymást az író két lírai énje, hogy az olvasó se unatkozzon. Felmerül a kérdés: meg kell-e magyarázni a viccet, vagy inkább énekeljünk gyerekdalt? Hányszor kaphatunk esélyt bármire is az életben? 
A végére odakerül a mondanivaló is: a barátságról, a hűségről, a tiszteletről, az őszinteségről, meg a tizennyolcas karikáról, ami végül mégsem kell.

„A regényírás Tarantinója új műfajt teremtett ezzel a sorozattal” — J. Soldier, író