Ebben a zenei kalauzban, (amely a Fekete rhythm & blues fehérben című, 1994-ben megjelent könyvem bővített, átdolgozott változata) megpróbálom az előadók és együttesek bemutatásával felvillantani a Blues és a Rhythm And Blues (röviden R&B) azon értékeit, amelyek nélkül színvonalas rockzene valószínűleg sosem jött volna létre. Ezt az amerikai képviselők is így gondolhatták, ugyanis döntésük alapján 2003. a BLUES ÉVE lett, azé a műfajé, amely nálunk is több korosztálynak szerzett örömet az elmúlt évtizedekben.

Az egyes portrék nem zenetörténeti tanulmányok, inkább ismeretterjesztési szándékkal írtam őket. A tények sokaságának monotonnak tűnő felsorolását megpróbáltam feloldani a művészek életének érdekességeivel, személyes élményeim, érzéseim felidézésével, melyeket ugyanúgy vállalok ma is, mint évtizedekkel korábban.

Ez a zenei irányzat a rock legéletképesebb ága, vagy hogy Willie Dixon örökérvényű gondolatát idézzem: „A blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs.” Ki gondolná, hogy 65 éves, hiszen T-Bone Walker szerzeménye, a Call It Stormy Monday (But Tuesday Is Just as Bad) , - amelytől tulajdonképpen az electric/városi blues születését is számíthatjuk - 1947-ből származik.

A feketék R&B-ának számtalan árnyalata közül leginkább a chicagói városi blueszal foglalkozom, annak legismertebb képviselőit mutatom be röviden. Azért éppen őket (Muddy Waters, Sonny Boy Williamson, Howlin' Wolf, Otis Spann, B.B. King...), mert nagyon sok fiatal brit zenésznek ők voltak a példaképei, tanítómesterei. Többen közülük az ötvenes évek végén, a hatvanas években rendszeresen felléptek Európában is.

Milyenek lettek a tanítványok? "Minden elfogultság nélkül" állíthatom, hogy azok, akik Alexis Korner, Cyril Davies, Graham Bond és John Mayall "zenetanodájából" kerültek ki, a R&B, majd pedig a rock műfaj legtehetségesebb, legsokoldalúbb zenészeivé váltak. A következő portrékban őket ismerhetik meg, mint a blues két hullámának legjobbjait (Animals, Yardbirds, Them, Pretty Things, Rolling Stones..., illetve Chicken Shack, Cream, Taste, Savoy Brown...).

Ezeknek a zenekaroknak nem csak Európában volt óriási szerepük a műfaj felvirágoztatásában, hanem a tengerentúlon is erőt adtak a blueshullám fiatal képviselőinek és megmutatták, hogy a fekete R&B fehéren még szebben csillog. Azt hiszem találóak Joe Tex, amerikai énekes hálás szavai: "Ha nincs a nagy angol blues áttörés, ez a zene megszűnt vagy elhalványodott volna."

Az ezt követő részben felvázolom a brit blues amerikai "visszacsatolását" az Allman Brothers Band, Johnny Winter, a Mountain, Stevie Ray Vaughan… pályafutásán keresztül.

Ezen kívül bemutatok néhányat azok közül is (Paul Butterfield Blues Band, Canned Heat...), melyek az európai "blues-dózistól" független, önálló utat jártak. Nem hagyható ki a könyvből a műfaj olyan besorolhatatlan óriása, mint Jimi Hendrix!

Miért éppen ezeket a zenészeket, illetve zenekarokat választottam? Elhihetik, a bőség zavarával küszködtem, nagyon sokan vannak rajtuk kívül is, akiknek itt lenne a helyük, de hát ez egy szubjektív válogatás. Mindegyikük kedves számomra, úgy érzem, hogy művészetükkel mindnyájan jelentősen gazdagították a műfajt.

Könyvemet elsősorban azoknak a fiataloknak ajánlom, akik csak a mai rockzenében tájékozottak, - vagy talán még abban sem - s szeretnének minél többet megtudni a műfaj múltjáról, megismerni a gyökereit. Remélem, hogy e kis munka elolvasása után kedvet kapnak majd felkutatni, beszerezni azokat a CD-ket, esetleg bakelit lemezeket, amelyekről ezt a nagyszerű zenét hallani lehet. A portrék végén található "Ajánlott albumok" listája ehhez próbál segítséget nyújtani. Bízom benne, hogy a blues és a Rhythm And Blues művészeinek megismerése után a fiatalok és a lélekben fiatalok sokkal igényesebbek lesznek a mai rockzenével szemben.

Úgy érzem, ez a zenei irányzat olyan kulturális értéket teremtett, melyet minden zenét szerető korosztálynak meg kell ismernie. A „Nyitott Blues” rejtelmeinek megismeréséhez, minden kedves olvasójának kellemes időtöltést kíván a szerző.