Odze György írja:

Ez nem kézikönyv, nem útleírás, hanem olvasmányos életképek sorozata külföldön szerzett élményeimről és a nagykövetségi élet kulisszatitkairól. Sokan azt gondolják, hogy a diplomata főleg utazik, jókat eszik, sokat iszik és kényelmesen él, és ez részben igaz is. De másrészről sokat és kényszerűen költözik, elszakad gyerekeitől és barátaitól, a feleségek gyakran elveszítik állásukat, irigylik őket az előkelő környezetért, amelyben élnek, miközben férjük sikereiért ők fizetnek alkalmazkodással.

Én is sok éjszakát töltöttem forró, barátságtalan trópusi repülőtéren, küzdöttem álmossággal hosszú, unalmas finn országutakon, órákat álltam idegesen forgalmi dugókban, sokszor nem ott és nem akkor pisiltem, ittam és ettem, amikor a szükség diktálta, hanem ott, akkor és úgy, ahogy a lehetőség engedte.

Diplomatának lenni azonban alapvetően romantikus foglalkozás, van benne valami fojtott izgalom, némi titokzatosság, legnagyobb veszélye, ha valaki komolyan veszi saját magát. Ha pedig az embernek van készsége ahhoz, hogy  le is írja a tapasztalatait, akkor igazán szerencsés alaknak gondolhatja magát. De a legjobb dolog az életben mesélni. Ahogyan Winston Churchill megfogalmazta: „Semmid sincs, ha nincsenek jó történeteid”.   

Nekem vannak.