Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, legutóbbi tusványosi beszédében leszámolt a liberális demokráciával. De minek tekinthető a helyébe lépő rendszer, ha nem akarjuk elfogadni a hivatalos ideológia „centrális erőtér” – vagy „Nemzeti Együttműködés Rendszere” – típusú megnevezéseit? Az ideológiai tanácstalanságban, zűrzavarban a 2013 novemberében megjelent tanulmánykötet, a Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam sietett az olvasók segítségére. A mai Magyarország hatalmi–társadalmi viszonyait új fogalmi keretben, megvilágító erővel leíró mű nem véletlenül fogyott el több mint 12 ezer példányban.

Az idén októberben – szintén Magyar Bálint és Vásárhelyi Júlia szerkesztésében – megjelenő második kötet további két tucat tanulmánnyal, az első kötetben nem tárgyalt területek leírásával gazdagítja a magyar polipról, a maffiaállamról alkotott képet. A szerzők túlnyomó többsége most debütál „polipológusként” – közöttük nemcsak kiváló kutatókat, de egykori pénzügyminisztert, fővárosi főügyészt vagy éppen alkotmánybírót is találhatunk: Andor Mihályt, Békesi Lászlót, Bócz Endrét, Dessewffy Tibort, Rajk Lászlót, Ripp Zoltánt, Vörös Imrét. Vagy az ebben a kötetben már hangsúlyosan helyet kapó fiatal generáció tehetséges képviselőit, mint például: Deák Andrást, Jancsics Dávidot, Kácsor Zsoltot, Lakner Zoltánt, Szentpéteri Nagy Richárdot, Trencsényi Balázst vagy éppen Ungváry Krisztiánt.